A konyha padlóján összetört pohár csörömpölése vert fel az éjszaka közepén. Nem bírtam vissza aludni. Tudtam, hogy Maya nem verhette le, hisz még most is itt fekszik mellettem, épp úgy összegömbölyödve, mint mielőtt elaludtunk volna. Mindig megnyugtat, ha meleg kis testét simogatom, ő pedig dorombolással hálálja ezt meg nekem. Nem volt más, aki mellettem legyen. Valahogy sohasem voltam szerencsés, ha pasikról volt szó.

Visszaaludtam. Olyannyira, hogy a reggel 7:00-kor csörgő ébresztőmre ugyan nem, de a főnökasszony „KI VAGY RÚGVA” üvöltésére annál inkább sikerült felébrednem. Valahogy nem nézte el nekem, hogy reggel 8:00-kor még az ágyban voltam a munkahelyem helyett.

Élve a „remény hal meg utoljára” címszóval, nagy kapkodás után az ajtót magam után bevágva rohantam munkahelyemet célba véve.. pont olyan hevesen és elvakultan, hogy a velem szembejövő fiatalembernek esélye sem volt kikerülni. Nyitva felejtett női táskám elengedhetetlen tartozékai szana-szét gurultak az utca kövén. Sietségemben még zavarba jönni sem volt időm, csak mint a robot kapkodtam össze a földre hullott apróságokat. Hirtelen egy erős, de mégis puha kezet markoltam meg a kiszemelt rúzsom helyett. Csak ekkor eszméltem fel, hogy nem vagyok egyedül

-         Ohh, ne haragudjon! - mentegetőztem

-         Amiatt, hogy még mindig fogja a kezemet, vagy, mert megpróbált keresztül rohanni rajtam?

Egy kedves mosoly kérdően nézett rám. Igen, még mindig fogtam a kezét. Valószínűleg a döbbenettől, amit a kapkodás és a fiatal ember tengerkék szemei idézetek elő.

-         Ne haragudjon, elkéstem. –válaszoltam zavaromban, majd tovább kapkodtam.

-         Tehát elkésett.

-         Úgy tűnik.

-         Kedves hölgyem, Ön mindig ilyen szeleburdi? –kérdezte komiszan

Ekkorra sikerült mindent visszadobálnunk a kis szütyőmbe.

- Nagyon sajnálom, hogy fellöktem. Igazán nem akartam. Most viszont        

  mennem  kell.

-         Nem azt mondta az előbb, hogy elkésett?

-         De igen

-         Akkor hova siet? Néhány perccel több, vagy kevesebb, igazán nem számít

Elgondolkodtam. Mindig is utáltam Lena Welles irodájában dolgozni, mi a fenéért rohanok még mindig. Ráadásul már úgy is kirúgott. Elmosolyodtam.

-         Tudja mit? Igaza van! Már úgy is mindegy.

-         Ez a beszéd. Szereti a fagyit?

Meg kell mondanom, ilyen jellegű kérdésre igazán nem számítottam. Nem egy szokványos „gyere meghívlak egy ebédre” szöveg.

Szépen sütött a nap, dolgom már nem volt. A gondolataim még mindig ott jártak, hogy kirúgtak, így válaszom igen gyors és megfontolatlan volt.

-         Igen, szeretem, főleg, ha epres

-         Nagyszerű. Jöjjön, pár sarokkal lejebb tudok egy nagyon jó cukrászdát

Innen már nem volt visszaút. Rágörcsöltem, hogy megint egy jó pasi, aki fejvesztve fog menekülni, ahogy komolyabbra fordulnának a dolgok.

Mire eme gondolatmenet végére értem, már ott is voltunk. Egy hangulatos, színes épület volt, virágos kerttel körbevéve. Nem egy szokványos városi cukrászda.

Kikértük a fagylalt adagunkat, majd a terasz kerti részében beszélgetni kezdtünk..volna. Ugyanis megcsörrent a telefonja.

- Ne haragudj kérlek, de most el kell mennem. Ígérem, ahogy tudlak           felhívlak és folytatjuk ezt a kellemes beszélgetést

Heves mentegetőzések után ott hagyott. Tudtam, hogy ez lesz. Mindig van valami ürügy, amivel leráznak.